Le a művészettel! Éljen a művészet!
Az őskereszténység világszemléletének fölbomlása óta még nem volt annyira létszükséglet az emberi életforma „megoldása”, mint éppen ma: az individuális materializmus csődbe jutásakor. Az ember megszületik, és az ember nem bírja el az életét. Nyitott utak vannak előttünk, és mégis, nem tudunk elindulni, mert nincs meg bennünk az elindító cél. Amit megkívánunk, az élet külszíne, megszerzése nem föltétlen nélkülözhetetlen, csupán materiális gazdagodást jelentene számunkra. Ezért pedig mint civilizatorikus lények semmi áldozathozatalra nem vagyunk képesek — még annyira sem, hogy mai életünk formátlan formáit, vagyis morális adottságainkat levetkőzzük érte. Innen eredt a világháború lehetősége, és ebben gyökeredzik a kétségtelen erős lendülettel nekiindult szociális forradalmak önmagukban való összeroppanása. Ki hisz ma a jövőben, „mint egyetlen szentségben?” [...] Világos, hogy ott él már az emberi tudat mélyén! aki a föld meghódítását tűzte ki céljául, az nem hódíthatja meg a földet. Ahhoz, hogy közönségesen emberek lehessünk: az ember fölötti emberig kell kívánkoznunk, mert a hozzá vezető úton föltétlenül eljutunk az emberig. Az útra kész ember csak a világszemléletes ember lehet. [...]
A világszemléletet mint életünk formáját nem tudja — hanem elsősorban érzi az ember.
A tudomány praktikum.
A művészet világszemlélet.
Egyedül a teremtés az élet, az élet pedig a világszemlélet materializálódása. A művészet teremtés, és ezért a legteljesebb élet.
Ő a cél, és az út is ő.
A művészet soha nem kezdődött, és soha nem ér véget.
A művészet öröktől fogva jelenlevő erő, mint az etika, mint a forradalom, mint maga a teljes világ.
Nincs tehát új és nincs régi művészet.
Csak művészet van.
S mivel a művész nem ura, hanem szolgája a művészetnek, bizonyos korok művészi produktumai nem a művészet arcát, csupán a korban élő emberiségnek a művészet közvetítésére jó vagy rossz anyag voltát mutatják meg nekünk.
Mert a művészet az élet, az ember pedig csak kifejezőjévé fejlődhetik föl ennek az életnek.
A művészetet tehát nem lehet csinálni.
A művész hasonló az anyához: élettel terhes. Az új művészi produktum azonos értékű az újszülött emberrel.
Bizonyos korokban csak bizonyos kaliberű ember születhetik meg — bizonyos korokban csak bizonyos művészi produktum születhetik meg.
A művész belső kényszerűsége az a törekvés, hogy a világot, vagyis önmagát mennél hiánytalanabbul kifejezze.
Ez a cél a világ örök változásánál fogva beválthatatlan, a művész azonban csak ennek a célnak a beváltásán dolgozik.
Ez az ő „tragédiája”, és ez teszi őt „istenhez” hasonlóvá.
Mennél tökéletesebb az ember, annál tökéletesebb az istene.
Mennél tökéletesebb a művész, annál tökéletesebb a művészete.
Semmi kétség, az első kereszténység kollektív hitéhez hasonlóan egy szétzüllött rengetegen át, ahonnan csak egy-két fájdalmas tragédia gyötörte föl magát a zenitre — ismét közelebb érkeztünk a konstruktív világszemlélethez. De nem a keresztényi vallásosságban, amely forma már egyszer kiélte magát, hanem a kommunizmusban, melynek lényegében az összesség hasonló az Egyhez, de a keresztény vallás hierarchikus konstrukciójával szemben: az Egy is hasonló az összességhez. Érezzük magunkban a kozmikus életet s a továbbrajutás problémái önmagukban megoldódnak.
Világszemléletünkben magát az életet éljük, megcsináltuk a véres circulus vitiosust, és az ember újra képessé lett a világ kifejezésére. Nem utánacsinálásra, hanem megteremtésére.
A mai művész mint világszemléletes ember ismét mint kinyilatkoztatást hozza magával a művészetét.
Nem a világ képét, hanem a világ lényegét.
Architektúrát.
Az új rend szintézisét.
A képzőművészetben (de hangsúlyozom, ami áll a művészet egyik ágára, mint formai specialitásra, az áll magára a művészetre is mint teremtő egységre) ennek az új szintézisnek első megkívánói a kubisták, expresszionisták és marxisták voltak. Megkívánói, de még nem teljes fölérzői.
A három csoport közül a kubisták keresésein át vezet a legbizonyosabb út a — művészethez. Ők felértették a megbomlott világot, s művészetükben visszakeresték magukat a dolgok lényegéig, a konstrukcióig. Hogy mennyi eredményt értek el, az teljesen individuális értékeiken múlott. Az ő alkotásaik még nem egy egységes világszemlélet formábaállásai. Szintézisük nem a priori, hanem egy mély analízis eredménye. Kompozíciójuk nem a másképp nem történhetés belső érzés festői eszközökkel való illusztrálása. Képeik nem önmagukért való alkotások, hanem (bár a „naturalizmussal” könyörtelen ellentétben s a sík törvényeinek fölismerésével) az optikai vagy lélektani úton tudomásul vett világ festménybe transzponálásai. Formáik látott vagy tudott tárgyak testiségéhez kötöttek, s színeikkel természetes perspektívát akarnak ráhozni a vászonra, és ezzel a „kép” végérvényesen elveszti képéletét, illuzórikussá válik. A kubizmus mint elmélet a „modern” korban első alapkövét tette le a művészetnek — maguk a kubisták azonban csak formailag jutottak túl az impresszionizmuson. Geometriai formatagozódással embert, állatot, hegedűt stb., háromdimenziós testeket festenek bele a kétdimenziós síkba. A sík felismeréséből vett tudományos tételeiket még legreprezentatívabb képviselőik, mint Léger és Gleizes sem tudták az alkotás formáiba átvinni. Az ember „pszichikai” ábrázolása helyett ők áttértek a „monumentálisabb” alkotások ábrázolására. Ez azonban mind csak témakülönbözést jelent, például Picasso hegedűsének az ábrázolásától. Bizonyos, hogy ma sokkal közelebb jutottunk éppen világszemléletbeni fejlődésünknél fogva a gépek és a nagyvárosok felérzéséhez, mint idillikus hangulatú elődeink, de művészi igényességgel nézve ezek szimbolikus „képpé formálása” sem jelent többet másodfokú alkotásnál. És végeredményben, mennyivel jelent ez többet az impresszionizmusnál? Legfeljebb, amíg az egyik értelem nélkül, a másik értelemmel transzponál.
A művészet azonban szigorú belső törvényekkel élő alkotás.
Az expresszionisták közül Kandinszkij jutott a legmesszebbre. Formáinak alig vannak optikai támpontjai, művészetét abszolút festészetnek nevezi. És valóban abszolút piktúra-e Kandinszkij piktúrája? Igen. De abszolút képek-e is Kandinszkij képei? Nem... A kép mint síkon élő teremtmény semmiféle idegen testre (tehát a képen jelen nem levő testre) nem emlékeztethet, és semmit elő nem adhat. Nem, még egy pszichikai processzust sem. Kandinszkij képei pedig mesélnek. Az ő első meseképeitől kezdve egészen az 1920-as kompozíciókig végig lehet tekinteni a folyamatot, hogy ugyanazok az érzésmotívumok, amelyek az első periódusban törpékkel és tündérkirálynőkkel jelentek meg a vásznon, legújabb alkotásain, kölcsönvett formák nélkül bár, de ugyanúgy jelen vannak. A művész tehát nem új világot teremtett, csupán elvonatkoztatta magát a „reális” világtól. Kétségtelen, hogy ma sem képeket, hanem érzeteket fest. Valami más területen már élő életet átvisz a sík területére. Bizonyos azonban, hogy szuggesztív intenzitással, akárcsak a jó színész, aki „hatalmas” életet ad az előírt figurának. És ez mindkettő csak szekunder alkotás.
A művészet azonban annyi, mint semmiből valamit létrehozni.
És Kurt Schwitters, a Merz-festő azt mondja egyik cikkében: A merz-képek absztrakt alkotások. Mi az, hogy absztrakt? Absztrakt nincsen. Valamit a maga legsajátosabb formáiból valamivé vagy valamilyenné átformálni, ezt a procedúrát absztrahálásnak nevezik. Tehát valamiből valamilyenné. Schwitters csakúgy, mint Kandinszkij, érzéseket formál képekké. A két művész csak az érzéseinek kifejezéséhez szükséges anyag megválogatásában különbözik egymástól. Kandinszkij, az abszolút piktor, festékkel és színekkel fejezi ki magát, Schwitters pedig az összanyagon át (és itt van az ő öntudatlan kollektív jelentősége Kandinszkijjal szemben) inkább plasztikába viszi át az érzéseit. Az érzéseit viszi át. Képeinek meghatározott címe van: Franz Müller dróttavasza, a Nagy Énkép stb. Vajon lehetnek-e ezek a képek mások, mint a művész valamely emlékének vagy kitalálásának tudatos földolgozásai? Nem. És mit adhatnak nekünk ezek a képek? Egy létező, létezett, vagy létezhető világ illúzióját.
Az illúzió pedig legjobb esetben csak olyan lehet, mint az alkotás.
A művészet pedig alkotás.
Az irreális ember illúziókban él.
A világszemlélet a biztonság érzése: a legnagyobb realitás.
A művész egyetlen értékmérője a világszemlélete.
A világszemléletes művész akármit alkothat.
Alkotás a konstruktív jó tett.
A konstrukció architektúra.
Az abszolút kép a képarchitektúra.
A materiális forradalmak, ha semmi egyebet nem hoztak volna — a gondolkodó ember elé elhozták annak az igazságát, hogy kizárólag erőszakszervezetekre támaszkodva, kizárólag gazdasági forradalommal nem lehet a mai élet problémáját megoldani. A kapitalista társadalmi rendnek nemcsak apagyilkosságra is jó militarizmusa és konzervatív bürokráciája, hanem szörnyű morális ereje is van, és épp ezért vele szemben mindig kevésnek fog bizonyulni az elnyomottak éhséglázadása. Mert sajnos az ő éhségük, amely a kapitalisták egy emberibb életféltésével áll szemben, bármikor egy nagyobb falat kenyérrel kielégíthető. Elindul a világot megváltani akaró forradalom, és egy kenyérmorzsán elbukottan meghal mint lázadás. Meghal, mert nincs világszemléleti alátámasztása. Nem azért indult el a tömeg, mert nem bírta el a mai életét, hanem mert a jobbat kilátásba helyezték neki. Ahhoz pedig, hogy az emberiség egyszer megválthassa magát — ahhoz nemcsak a jobb élet megkívánása, hanem elsősorban az eddigi teljes kibírhatatlansága szükséges... Ne legyen többé visszaút! Ez pedig csak egy előzetes vagy a legjobb esetben egy egyidejű pszichikai felszabadulás útján érhető el teljes egészében. És tévedés azt hinni, hogy az ember komolyan képes valamit cselekedni a „jövőért” . Élünk és élni akarunk. Ami ezen az igazságon kívül esik, az lehet forradalmi és lehet ellenforradalmi frázis. De mindenesetre frázis és semmi több. És az, hogy hogyan akarunk élni, az a mi érzésgazdagságunktól függ. Érzéseink igényesítője és forradalmasítója pedig csak a művészet lehet.
A művészet az, aki nem parancsol ránk semmit, de ő az, aki a legtöbbre képessé tesz bennünket.
A művészet átformál bennünket, és mi képessé válunk környezetünk átformálására.
S mint ahogyan ez eddig így volt — a mai világkavarodásban is a művészet érkezett legközelebb a ponthoz, ahonnan az új világkép fog kialakulni.
Az alkalmazott tudomány visszahajlik a reakció kiszolgálásába, s a művészet az architektúrában maradék nélkül elérkezett önmaga, tehát a világ lényegéhez.
Ma már tisztán látjuk: a művészet — Művészet és nem több, s nem kevesebb ennél. [...]
Az eddigi művészi alkotások közül ezt az élettendenciát egyedül az architektúra demonstrálja.
Így az architektúra sem az erős isten, a szörnyű háború vagy az idillikus szerelemnek a „megjelenítője”, hanem önmagát demonstráló erő!
A képarchitektúra nem hasonlít semmire, nem mesél semmit, és nem kezdődik el sehol, és nem végződik be sehol.
Egyszerűen van.
Hasonlóan a bekerítetlen városokhoz, a körbehajózható tengerhez, az elbolyongtató erdőhöz vagy a hozzá legközelebb álló alkotáshoz: a Bibliához.
Akárhol bele lehet lépni, és minden pontján az egészet fölérezhetjük.
Egyszerűen tehát van, mert önmaga erejénél fogva meg kellett születnie.
És ebben a létezésben könyörtelen.
A modern művészeti iskolák karakteréhez tartozik, hogy csakúgy, mint elődeik, hasonulni iparkodtak. Például az expresszionista képhez, ha azt akartuk, hogy az érvényesüljön, megfelelő és lehetőleg „kedves” miliőt kellett keresnünk. Ha rossz miliőbe tettük, mint a leszakított virág, meghalt, színei kifakultak vagy eltarkásodtak, formái szétmosódtak. A „hozzáértő” azt mondta, nem bírja el ezt a környezetet. A képarchitektúránál ez éppen fordítottan van. Mint gyökeres, önmagából élő erő jelenik meg a környezetben, és ami körülötte van, az nem parancsol neki, hanem szenved általa. Aki a képarchitektúrát megszereti, annak meg kell undorodnia kispolgári berendezkedésétől és következésképpen polgári önmagától. A képarchitektúra nem illuzórikus, hanem reális, nem absztrakt, hanem a legszigorúbban vett naturalizmus. Olyannyira, hogy a „naturalizmusnak” keresztelt másoló piktúra mellett mint másolható piktúra lép fel, semmiben sem különbözve a fa, ember, hegy vagy egyéb „természeti csodáktól”.
A képarchitektúra tehát nem kép többé a szó akadémikus értelmében.
Ő egy aktív társ az életünkben, a mindenség szimbóluma, akihez hozzá kell szegődni, vagy aki ellen az életem érdekében küzdenem kell.
Gazdagodás és gazdagodásra kényszerítő.
A műtermek színszószán és vonalösvényén át mint az egyszerűség, biztonság és igazság hármas egysége lépett elénk a képarchitektúra. Eljött mint a kor reprezentánsa, és megajándékozott bennünket a síknak mint reálisan használható térnek a felismerésével és a kollektív élethit formáival. Az eddigi művész megihletődve állt meg a vászon előtt, és az volt közülök a legboldogabb, aki annyira képes volt befogadni a világ hatását, hogy önmagát és közönségét rászedő „távlatokat” tudott beleverítékezni vagy beleügyeskedni a síkba. Mi tudjuk, ha képet festünk, nem alagutat fúrunk és nem házat építünk. De képet építünk.
A képarchitektúra nem a síkba befelé, hanem a síkból kifelé építkezik. A síkot egyszerűen adott fundamentumnak veszi, nem befelé nyit perspektívát, ami mindenkor csak illuzórikus lehet, hanem egymásra rakott színeivel és formáival belép a reális térbe, és így megkapja a kép a képélet határtalan lehetőségét: a természetes perspektívát. A képarchitektúra csakúgy, mint az architektúra általában, számít a nehézkedés és a kémia törvényeivel. A formák és színek között beálló perspektíva nem ábrázolt testek látszólagos egymás mögé építéséből, hanem a valóban jelenlevő színek és sík formák önmaguk testiségéből ered. Ezért ezek a színek és formák élnek, élik önmaguk reális életét, ellentétben a szín- és formadekorációval, aminek a jó kritikusok majd nevezni fogják ezt a művészetet. A dekoráció a sík betöltése, a képarchitektúra a síkra építés. Képeink ezért nem olyanok, mintha, hanem olyanok, amilyenek. Közvetlenül hatnak, s hatásuk sohasem lehet olyan, mintha a másolt portré vagy tájkép vagy a legújabb gépillúziószerkesztés meg akarna szólalni, ki akarna virágozni vagy el akarna indulni. És ezért a mi művészetünk primer teremtés, és mi, hasonlóan minden építészhez, elindulunk a magunk területéről a síkról mint alapból a térbe, úgy mint akik többé nem kiszolgálni, hanem saját képükre átformálni akarják a világot.
És nem taktikával, mint a politikusok, és nem technikával, mint a ceruzarágók és pemzlikulik.
Mert a művészethez nem kell technika. A technika rutin, s a rutin a felületen-csúszkálás. Éppen ellentéte a művészetnek.
A képarchitektúra elvet minden iskolát, önmagunk iskolázását is.
A képarchitektúra nem köti magát bizonyos anyaghoz és bizonyos eszközökhöz, éppúgy, mint a merz-művészet mindenféle anyagot és eszközt alkalmasnak tart arra, hogy rajta keresztül kifejezze magát.
A képarchitektúra nem pszichologizál.
A képarchitektúra nem akar semmit.
A képarchitektúra mindent akar.
A képarchitektúra kiszabadult a „művészet” karjaiból, és átlépett a Dadán.
A képarchitektúra azt hiszi magáról, hogy ő egy új világ kezdete.
A képarchitektúra igazánból nem is a szobában akar elhelyezkedni.
A képarchitektúra maga a szoba akar lenni, maga a ház akar lenni, sőt a te legszemélyesebb életed akar lenni.
A képarchitektúra olyan egyszerű, mint a csizmatalp, és mégis ő a tökéletesség gyökere.
A képarchitektúra ellensége minden művészetnek, mert csak őbelőle indulhat ki a művészet.
A képarchitektúra: 2 x 2 = 4.
A képarchitektúra az alfa.
A képarchitektúra megölte a szenvelgő cikcakkot és az idillikus tarkabarkát.
A képarchitektúra végtelen spirális lát az egyenesben is.
A képarchitektúra a színspektrumot áthelyezte a fehérbe és a feketébe.
A képarchitektúra az emberi zenitnek vallja magát.
A képarchitektúra nem akar meghalni a falon.
A képarchitektúra amerikai kaliberű város, kilátótorony, tüdőbetegek üdülőhelye és népünnepély is akar lenni.
Mert a képarchitektúra művészet, a művészet pedig teremtés, és a teremtés minden.
(Ma, 1922/4. in. Kassák Lajos: Éljünk a mi időnkben. Magvető, Budapest, 1978.)